vissza


Népművészet

Torockói festett bútor

A torockói festett bútor rokonságot mutat a kalotaszegi bútorral. A kalotaszegi bútorok alapszíne általában zöld, de lehet kék vagy fehér is. Az általánosan használt díszítmény a szimmetrikusan komponált virágcsokor, mely egy kancsóból nő ki. A torockói bútor alapja is általában zöld színű, de lehet barna vagy kék is. Az alap sötétzöld levélszövevénnyel, fehér cifrázással, illetve piros, narancssárga, vagy kék virágokkal díszített.

Torockón szinte minden házban akad néhány darab a hagyományos népi bútorzatból. Leggyakoribb a festett kelengyés láda, fogas, asztal, falitéka, de találunk festett ágyat, széket és szekrényt is. A kelengyeajándéknak szánt bútorokra a díszítőelemekhez hasonló igényességgel felírták a tulajdonosa nevét, és a készítés évszámát. A bútorok nagyrésze a XX. század fordulóján készült, de fennmaradt néhány 1870 körül készült darab is. A 174. és 295. számú házakban festett bútorokkal, hímzett terítőkkel, magasra vetett ággyal berendezett szobát is láthatunk.

A hagyományos torockói szoba berendezése a következő: A szoba belső sarkában található a díszes, magasra vetett ágy az ágyfőtől valóval (az ágy fej felőli része, melyet magasabb deszkából készítettek) és a párnákkal. Az ágy mellett egy nagy gyontáros (festett) láda, a láda mellett pedig padláda található. Ez utóbbi hátsó támdeszkával és fedéllel van ellátva. Csak az egyik, a tűzhellyel ellentétes végén van karja. Az ablakos oldalon helyezkedik el a karos pad, a pad előtt pedig az asztal, mely talpas lábon áll elől összefogóval (az asztallábakat megerősíti, hogy ne menjenek szét vagy össze, illetve azon pihentethették a lábukat) és fiókja is van. A falon a ládák és a háttértám nélküli padok mögött találhatók a kivirágozott, gyontáros deszkák, a falravalók. A falravalók fölött van a fogas és tálas, erre porcelán-, üveg- és cseréptányérok, kancsók vannak aggatva. A fogas folytatásaként végigfut a fölephez (plafonhoz) erősített rúd, rajta a kihímzett, varrott rúdravalókkal. A falba kisebb-nagyobb, kétajtós, virágokkal kifestett szekrény, téka van beépítve. A tékával szemben levő sarokban található a kályha. Van néhány támlás, „kontyos” szék (ha békesség volt a házastársak között, akkor a székeket úgy tették, hogy a kontyok összenézzenek, ha pedig nem volt békesség, akkor megcserélték a székeket, hogy a kontyok ne nézzenek össze) és néha még egy második ágy vagy láda.

A torockói bútorfestés hagyományát az utóbbi években sikerült feleleveníteni. Jelenleg Torockón Király Ferenc készít és fest díszes torockói bútorokat. Az ő vezetésével számos bútorkészítő és kézműves próbálja egy-egy nyári tábor alkalmával elsajátítani a torockói bútorfestés sajátosságait.





 

A torockói hímzés

A torockói varrottas rokonságot mutat a kalotaszegi varrottassal. Kalotaszegen is és Torockón is megtalálható a két fő típus: a szálán varrott és az írásos (helyi nevén rámán varrott). A szálán varrott esetében a keresztszemes öltést alkalmazzák, a mintát szálszámolással alulról felfele vagy felülről lefele haladva varrják. Az alapanyag szálait annyira összehúzzák, hogy jellegzetes kiemelkedő felületet nyernek. Az írásos, vagy rámán varrott kézimunka lapos öltéssel készül és hogy a minta még hangsúlyosabb legyen, inazzák, száröltéssel körbevarrják. Azért nevezik rámán varrottnak, mert a mintával kirajzolt vásznat ráfeszítik egy fakeretre, így könnyebben és szebben ki lehet varrni. Az írásos a régebbi forma, de a szálán varrottnak is vannak régi példányai. A három legkedveltebb minta: a tányéros, a liliomos és az asztallábos.

A régi hímzés alapanyaga a kender, illetve a vastag fonatú pamutvászon. Hímzéskor egyszerre mindig csak egy színt alkalmaznak, piros vagy kék cérnát, fejtőt. Leggyakoribb öltésfajtájuk: laposöltés, hamis laposöltés, laposöltés szalagöltéssel, tollöltés, szálöltés boggal, rácsöltés, csavart kereszt szemes, szövőöltés, darázsfészkes, stb. A hímzés során részben szálán varrott, keresztszemes szabadrajzú rámán varrott kézimunka készül, melynek mintái finomak, az úrihímzésre emlékeztetnek. Gyakran alkalmazott motívumuk a gránátalma, a liliom, tulipán bokros szerkezetben, mely később új elemekkel gyarapodott, népivé vált. Használtabb formák még: a karikás, kicses (kis) karikás, a poharas, a makkos, a kigyós. Egyes kisebb mintának, azaz öltés kombinációnak is adnak jellemző neveket, pl. farkasfog, macskanyom stb. A hímzést egyrészt a ruhadaraboknál (ingvállak, kézelők, inghímzés) alkalmazták, másrészt a lakástextíliák (lepedők, párnahuzatok, rúdravalók, abroszok, terítők) díszítésére alkalmazták.

Malonyai Dezső a torockói hímzéseket két csoportba sorolva ismerteti: „A torockói hímzések első csoportjából legjelentősebb az inghímzés. Vörös, kék vagy fekete gyapjúszállal, tömött laposöltéssel varrták finom fehér gyolcsra. A sípujjú ing kézelőjét, azután a füdzőt és a mejrevalót, melyek már selyemalapra készültek, a gyerekfőkötőkhöz, övekhez, fátyolszélekhez hasonlóan vörös, fekete vagy többszínű selyemszállal varrták, alkalminak tűnő aprólékos mintáikkal.

A második csoport hímzései párnavégeken, szalmazsák végén, lepedőkön és rúdravalókon találhatók. Igen vastag, durva szövésű vászonra vastag szőr- vagy pamutfonallal (gyakran két szállal) hímezték.” (Malonyai Dezső: A magyar nép művészete. II. kötet. A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete. Franklin-Társulat. Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda. Budapest, 1909)

 

A torockói vertcsipke

A csipke fonalból készített könnyed textília. A múltban éppen annyira kedvelték mint ma, és nemcsak díszítőelemként használták, hanem egész öltözetdarabokat is készítettek belőle. A csipke készítésének sok módja van aszerint, hogy milyen fonalból készítik és mire alkalmazzák. Készülhet cérnából, selyemből, fémfonalból, gyapjúból is.

A csipke többszázéves múltra tekint vissza: Velencéből terjedt el a 14. században. Az itt készült csipkéket velencei vagy varrott tűcsipkének nevezték. A velencei varrott csipke az egész világon ismert csipkefajta lett. Anyaga a fehér len fonal, eszköze a varrótű. A varrónők tűvel a kezükben egyetlen szállal, gomblyukvarráshoz hasonló öltésekkel dolgoznak. A mintát megerősítik, papírra rajzolva alábélelik, majd a körvonalakat, kontúrokat és a belső közöket díszöltésekkel kitöltik. Ezt a fajta csipkét hamar átvették egész Európában, így a 16. században már hozzánk is eljutott és manapság több fajtája és csoportja ismert.

A velencei varrott csipke mellett a másik ismert csipkefajta a vertcsipke (klöpli). Állítólag Flandriából származik, majd Itáliában is és Szászországban is készítették. A 17. századtól kezdve már Európa-szerte elterjedt. Torockón a népviseletnek, különösen a női öltözetnek, fontos díszítménye lett.

A torockóiak régi csipkéiket a kis faeszközökről nevezik batyikónak, amelyekkel csipkefajtáikat készítették. A batyikó csipke valójában nem más, mint vertcsipke. Torockón csak a fonásos és a leveles csipkefajták készítése fordul elő, azoké a változatoké, amelyeknek előállítása orsókkal (batyikó-botocskákkal) történik. A vertcsipke, ellentétben a varrott csipkével, több szállal készül, az úgynevezett verőpárnához, mely henger alakú, erősítik a mintaalapot, a fonalakat verőfákra, orsókra tekerik és a fonáson alapuló technika alkalmazásával, majd a keresztezési pontok megtűzésével haladnak tovább. A csipkeveréshez tehát a következő kellékek szükségesek: egy erős vászonból készült, fűrészporral tömött hengeres párna (verőpárna), szépen esztergályozott könnyű kis botocskák (batyikók), papír-kartonszalag és kellő mennyiségű gombostű.

A csipkeverés aránylag korán, valószínűleg még a 16. század végén, vagy legkésőbb a 17. század elején terjedt el Torockón. A torockói csipke sajátossága, hogy a népviselet egy fontos díszítőeleme lett, többféle színben és anyaggal készítették, de egy darabon belül csak egyféle színt alkalmaztak. A batyikót betétnek, rátétnek és szegélynek alkalmazták. Batyikóval a női viseletdarabokat díszítették: a kislányok bundásruhájának kötényét, a kisfiúk lobogós hímes ingének ujját, a nagyleányok pártáját, kötényét, az idősebb asszonyok kötéses ingének ujját, az asszonyok főkötőjének a szélét.

Jelenleg újabb kísérletek történnek a valamikori torockói csipkeverés-hagyománynak a felelevenítésére, tanfolyamokat is szerveznek az érdeklődő asszonyok számára.





 

Torockó népviselete

Torockó népviseletéről először Orbán Balázs közöl rövid ismertetést, majd később Jankó János is részletesebben leírja az itteni viseletet, de legalaposabban Nagy Jenő ismerteti és elemzi e vidék sajátos népviseletét.

A torockói népviselet kiválik a többi erdélyi viselet közül. A népviselet ruhadarabjai korhoz és alkalomhoz kötöttek. Sajnos ma már csak konfirmálás alkalmával lehet látni a faluban élő népviseletet.

A férfiviselet:

Nyáron széles, felhajtott karimájú, fekete kalapot, télen báránybőrből készült kucsmát hordtak. Az ingük fehér gyolcsból készült, a viselő korától függően leszorították különböző színű és díszítésű övvel. A nyakukba négyszögű fekete selyemkendőt tettek (a fiataloké ki volt hímezve, az idősebbeké dísztelen). Az ingre rávették a fehérített báránybőrből készült lájbit, mely ujjatlan, elől csukódó, rókaprémgalléros és kék fonallal levarrt. Erre a lájbira, nyakba akasztva rávették a vörös vagy kék selyemmel kihímzett rókaprémes bőrködmönt. Alsó ruhaneműként kétszer ványolt (tömött szövésű) gatyát viseltek, erre jött a fehér posztóból készült csizmanadrág, harisnya, oldalt zöld szegéllyel, elől vitézkötéssel díszítve. Lábbelijük a vassarkú, fekete kordovánbőrből készített csizma.



A női viselet:

A lányok fejrevalója a fekete bársonyból készített, arany csipkével borított, három oldalról szalagokkal körülaggatott párta volt. A fiatal asszonyokán vékony selyemfátyol is volt, kihímezve kék, piros vagy zöld selyemszállal. Az asszonyok fekete keszkenőt vagy virágos kendőt hordtak. Az ingük fehér gyolcsból készült, az eleje sűrűn ráncolt és mintázott, az ujja hosszú és hímzéssel díszített. Az ing felett a nyakban szélesen elterülő csipkés fodrot viseltek. Az ing kiegészítője a fehér gyolcsból készült vállas szoknya, másnéven fersing. Erre jött felül, keresztben a színesen hímzett fűző és hosszú kézelők, melyeket az ingujjra kapcsoltak. Az ingre hétköznap fekete lájbit vagy ujjast vettek, ünnepnapokon pedig báránybőrrel bélelt mellényt. Az öltözet díszes kiegészítői a következők voltak: zsinóröv, jegykendő, erszény, átlósan hajtott selyemkendő. Lábbelijük a hegyes orrú, magas sarkú piros (lányoké) vagy fekete (asszonyoké) színű harmonikás szárú csizma.